Több olyan ismerősöm, barátom van, aki az állítja, hogy élete legszebb időszaka a terhessége(i) volt(ak). A várakozás, a növekvő magzat létének ténye felajzotta őket, hiszen tudták, hogy egy csodálatos lény érkezik hozzájuk.

Én egyik alkalommal sem éltem át ezt a lelkiállapotot. Szerintem a terhesség maga a rizikó. Olyan, mint amikor a pókerjátékos nagy tétet tesz, mindent vagy semmit alapon. Csak itt kizárt az új kör, az új játék. Rizikó, hiszen nem tudjuk, hogy mi lesz az eredmény, annak ellenére sem, hogy ma már az ember átesik számtalan vizsgálaton, tudjuk, hogy egész jól megállapítható, hogy a gyereknek van-e valami baja vagy sem. Életem nehéz heteiként emlékszem arra az időszakra, amikor az úgy nevezett genetikai ultrahangot végezte az orvos. És persze ez sem garancia, csak esély arra, hogy ha hibásak a gének, valami nem stimmel akkor és ott kiderüljön.

És persze a kérdés: mi van akkor, ha beteg a gyerek? Mit teszek, ha valami gond van? És mindez a születés előtti időszakban újra felmerült bennem. Minden tiszteletem azoké, akik sérült, beteg gyereket nevelnek, de nem biztos, hogy én képes, alkalmas lennék rá. Mit kell feladnom azért, hogy a beteg gyerekemet neveljem? A házasságomat, a többi gyerekemet, a munkámat, a megélhetést? Persze mindegyik más súllyal esik latba, de a mérleg egyik serpenyőjében többnyire ezek vannak benne.

Persze ott a másik oldal, hogy képes-e egy anya elhagyni a gyerekét. Ma már persze ez nem ilyen szigorúan működik, de mégiscsak egyfajta lemondás, a gondok, problémák más emberre (intézményre) való áttestálása. És persze mindeközben nem csak a saját (és a család) érzelmeit kell figyelembe venni, hanem a gyerekét is.

A helyzet bonyolult, és a mérleg nyelve folyamatosan billen egyik oldalról a másikra.

Doris Lessing Az ötödik gyerek című könyve erről szól.

Egy anyáról, akinek az ötödik gyereke más. Ma valószínűleg hiperaktívnak, enyhén sérültnek neveznénk, akkoriban, a ’60-70-es években, amikor a gyerek született a gondolkodás kevésbé volt megengedő. Mit tesz egy nő, akinek van négy csodálatos gyereke, de a következő kilóg a sorból.

A könyven szereplő anya mindent feláldoz: a szerelmet, a házasságát, a többi gyerekét és az emberi kapcsolatait. A végén pedig azt a fiút, akiért mindezt megtette.

Nem tudom, hogy hol az igazság, és ki cselekszik helyesen, vagy egyáltalán létezik-e jó döntés ilyen helyzetben. Valószínűleg nem, és biztos, hogy mindenki a maga világszemlélete alapján döntene. Abban azonban biztos vagyok, hogy bármelyik melletti voksolás életem legnehezebbike lenne.

A könyv, ahogy Lessing majd minden könyve, zseniális, csak a fordításban szerepelnek néhol olyan szavak, ami a magyar nyelvben nem ismertek, vagy valamilyen számomra ismeretlen tájnyelv részei. Ettől függetlenül a könyv „kötelező olvasmány”.

Remélem folytatja az Ulpius a Lessing könyvek kiadását, még sokat szeretnék olvasni tőle magyarul.

A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.