A meghívón, illetve a kérdőíven szereplő "Impulser Hungary" nevű társaság nem egy cég, hanem egy konzorcium, melyet több magyarországi cég alkot, ezért nem kell szerepelnie a cégjegyzékben.

A győri Inpulsive Energy Kereskedelmi és Szolgáltató Korlátolt Felelősségű Társaság a jogszabályoknak megfelelően, törvényesen működik. A cég tulajdonosa egy külföldi székhellyel működő panamai cég, amit a nemzetközi tevékenység indokol.

Egy rövid írás erejéig visszatérnék a könyvesblogok világába, mert kezembe került a Gondolat kiadó Reklámszociológia című könyve (2010, szerkesztette Virányi Péter), amiről muszáj megosztanom a kedves internetező gyerekekkel a véleményemet. A véleményemet, ami most kicsit elüt a megszokott recenzióktól, mégpedig azért mert nem tartalmi szempontból szeretném kivesézni, hanem formailag. Merthogy a citált produktum szakkönyvként több mint hasznos, viszont a tálalása a tartalomhoz méltatlan, pedig a belbecs jelen esetben nagyon is megkövetelné a külcsínt.

A könyv elsődlegesen egy tankönyv, és ezt már az első felületes pillantásnál tudatosítja bennünk a megjelenése, ami egyértelműen egy 80-as évekbeli száraz oktatatási anyag benyomását kelti. Ami végül is nem olyan nagy hiba, ha a kiadó az egyébként is kicsi magyar piacon a szociológus hallgatók és az általuk látogatott szakkönyvtárak nem éppen anyagilag felülprezentált piacára akarja szűkíteni a mozgásterét. De ha az átlagos érdeklődőket, netán a szakmabeli olvasókat is célközönségnek tekintik, akkor nem ártana a javított kiadáson elgondolkodni. Főleg, hogy így, ebben a formájában negatív példaként lehet állítani a benne foglaltakkal szemben.

Kezdve azzal, hogy a könyv címe, borítója maga is reklám, és ez ma már nem csak a lektűrökre vonatkozik. Mindenhonnan, még a könyvesboltok polcairól is rengeteg vizuális inger éri a vásárlót, így egy teljesen sablonos cím (ami esetünkben egy alcímmel ér fel) és egy amatőr borító nem éri el még az átlagos ingerküszöböt sem, jelen esetben pedig kontraszelektíven hat, komolytalanná teszi a kiadványt. Ráadásul a borítón látható kép, aminek eredeténél már csak a kivitele homályosabb, hosszas gondolkodás után is csak egy negatív tévképzettel kapcsolható a könyv témájához, amit ráadásul a könyv az első oldalakon cáfol is. A reklám ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem akarja oroszlánnak láttatni a macskát sem a megrendelővel, sem a fogyasztóval, hiszen, ahogy szerkesztő a bevezetésben E. R. Murrow szavaival mottószerűen felvezeti: „Hogy hitelesek legyünk, igazat kell mondanunk”. De a borító egyéb elemei sem javítanak az összképen, az esetleges font és színválasztás, a kompozíció teljes hiánya mind megkérdőjelezi a keményborító létjogosultságát. Nem értem miért kellene ennek időtállónak lennie?

Ilyen kültakaró után nehéz elképzelni rosszabb folytatást, de sajnos a belívek tovább rontják az összképet. A tördelés és a tipográfia fantáziátlan és régimódi, de nem csak felhasználói, hanem alapvető szakmai szempontokat nézve csapnivaló, a képaláírások és a lábjegyzetek nem válnak el karakteresen a kenyérszövegtől, a felsorolások csúnyák, és még fattyúsorok is előfordulnak. De ez szinte fel sem tűnik, annyira elborzasztóak a MS Word-ből beemelt diagramok, ábrák és táblázatok. A képanyag minősége pedig nemhogy a nyomtatási minimumot nem üti meg, de sokszor élvezhetetlenül pixelesek a fotók. Ilyen magas tömörítési rátával tönkretett jpg-ket jóérzésű ember már az internetre sem rak fel. Így a színvonalas mondanivaló kissé hitelét veszti, és az egyébként közérthetően és érdekesen tálalt mondanivaló minden pozitívuma ellenére egy főiskolai szakdolgozatot képzetét kelti az olvasóban.

A grafikai tervezés, a design – tetszik, nem teszik – alkalmazott műfaj, alkalmazkodnia kell a piaci elvárásokhoz, a trendekhez. Ez fokozottan elvárható egy olyan könyvtől, ami a reklámmal foglalkozik. Egy átlagostól eltérő (pl. négyzetes) formátum, modern borító, divatos betűk, merészebb (esetleg kéthasábos) tördelés és nagyobb margók, igényes illusztrációk, no meg persze egy rendes könyvcím szerintem nem a valóságtól elrugaszkodott vagy anyagilag megterhelő elvárások. És ezektől nem lenne rosszabb tankönyvként sem. Sőt…

Vékony kis könyv, meglapul a tenyérben, elfér a zsebben, sőt akár egy kisebb női táskában is. Nevezhetném könnyű olvasmánynak is, de egyáltalán nem a bóvli értelemben. A szöveg légies, a humor finom és angolosan fanyar. Figyelemre méltó, üdítő és elgondolkodtató olvasmány.

A királynő olvas, ez csak természetes, nem?
Nem. A királynő nem olvas. Ideje sincs rá. Utazások, fogadások, uszoda megnyitók, protokoll minden mennyiségben. Szolgák hada, kényelem, dicsőség és dögunalom. Egyforma napok, egyforma hetek, csak a miniszterelnökök cserélődnek időnként, de a változatossághoz az kevés.
A kutyák, a sokak által nem szeretett királyi kutyafalka hozta a változást, mikor is egy séta alkalmával megtámadták az udvarba rendszeresen ellátogató mozgókönyvtárt. A királynő bement, elnézést kért, majd udvariasságból kivett egy könyvet és szintén udvariasságból elolvasta. (Mert az udvariasság talán még a kötelességnél is fontosabb!) Nehezen haladt vele, nem is élvezte annyira, de innen már nem volt megállás. Egyik könyv követte a másikat és amint szaporodtak az olvasott sorok, úgy nyílt ki a világ a királynő előtt. Már nem csak nézte, de látni, érteni, értelmezni kezdte a azt.
Az olvasáshoz idő kell, nyugodt zug. És a királynő elkezdte unni a protokollt, az unalmas beszélgetéseket a miniszterelnökkel, a már háromszor látott Niagara-vízesést. Olvasni akart és könyvekről beszélgetni. Az addig mindig pontos uralkodó késni kezdett. Ugyan melyik olvasó nem késett még mondván, 'csak ezt az oldalt elolvasom még'? 
A királynő olvasott, az udvar pedig egyáltalán nem helyeselte ezt a tevékenységet. Sőt, a miniszterelnök sem. Sőt, a francia elnök sem. Aki olvas, az zavarba ejtő kérdéseket tesz fel, az időjárás helyett Proustról akar beszélgetni, sőt, aki eleget olvas, annak a végén még az is eszébe jut, hogy ..... - nem lövöm le a poént. Aki tudni szeretné, hogy hova vezet az olvasás, mint ejtik rabul a királynőt a könyvek, mint lesz kezdő olvasóból profi, az ovassa el Alan Bennett első magyarul megjelent könyvét. Nem fog csalódni!

Alan Bennett: A királynő olvas
Magvető kiadó, fordította Rakovszky Zsuzsa

Hogy lehet?!?
Hogy lehet még életben?
Ha a könyvnek csak a fele igaz, már akkor is több mint jogos a kérdés felvetése Ozzy Osbourne esetében.  Már a könyv olvasása után találtam a hírt a neten, miszerint Ozzy valamiféle mutáns, speciális génállománnyal, melynek köszönhetően szervezete másként reagál a drogra és az italra, mint a hétköznapi, nem mutáns egyedeké. De ha a drogot és a piát leszámítjuk ennek a pasinak akkor is ezerszer el kellett volna már patkolnia!

Ozzy a szerencse fia, nem vitás. Mi mással lenne magyarázható, hogy egy suttyó, aki iskoláit is nehezen végezte el - dislexia - és zeneileg sem túl képzett mégis világhírű rocksztár lett? Tényleg elég volt ehhez akkoriban, mikor ő indult annyi, hogy egyet biztosan tudott, dolgozni nem akar? Sem autóduda hangolóként, sem vágóhidi mészárosként, sem semmi egyéb módon, ami éhbéren és kemény fizikai munkán túl mást nem ígér.

Míg olvastam a könyvet ezerszer megnéztem a benne lévő fényképeket. Egy-egy keményebb sztori után oda lapoztam a képekhez és néztem az angyali arcot, mert Ozzynak fiatalon igenis az volt, szóval néztem és azon gondolkodtam, hogy miként lehet arc és viselkedés között ilyen ellentmondás. Felmerült bennem az is, hogy az egész sztori csak legenda, kitaláció, támasz a hírnévhez. Aztán azt is gondoltam, hogy ha kitaláció, akkor azért kicsit túlzásba estek a kiötlők. Egy életre ennyi történésnek a harmada is sok lenne.

Sharon, Ozzy második - és egyben az igazi - felesége a könyv másik főszereplője. A nő, aki kitartott Ozzy mellett. Hogy őrült-e, vagy sem, nem tudtam eldönteni. Kicsit biztosan, másként nem lehetett volna a pasit elviselni és öt gyereket szülni neki. Az igazat megvallva a helyében én még egyet is felelőtlenségnek tartottam volna.

A könyvet nem csak Ozzy és a Black Sabbath rajongóinak érdemes elolvasni, hanem mindenkinek, aki őrült és lehetetlen történetekre kiváncsi.

Itt egy másik könyv, melyből szintén készült film, de azt a filmet nem néztem meg, a könyv olvasása után pedig soha nem is fogom. Két okból sem, ha hatásosabb mint a könyv, akkor azért, ha sekélyesebb, akkor meg azért. Persze az elsőnek csekély az esélye, a könyv elementáris és magával ragadó, filmen felül múlni lehetetlen.

Kifejezett ellenállás volt bennem, nem akartam sem megnézni, sem elolvasni, nem kell nekem világvége, pláne nem az utáni sivár, semmi, pláne nem, ha ebben a semmiben egy apa és a fia mennek sehova. De aztán a könyvesboltban győzött a sznobizmus: csak nem fogom kihagyni a könyvet, ha egyszer  kapott Pulitzer-díjat és még a Timesnál is az első helyre került az elmúlt évtized 100 legjobb könyve között!
Így aztán megvettem, egy délután alatt el is olvastam a könyvet, majd első adandó alkalommal nagyfiam kezébe nyomtam, mint kötelező olvasmányt.

Központozás nélküli rövid mondatok, szürke, szikár nyelv, mely tökéletesen teremti meg a szürke, szikár környezetet. Nincsenek érzelmek, nincsenek célok, nincs remény, csak a túlélés van. Enni, menni, mozgásban maradni - feladatok a mindennapokra.

A szükséges és a szükségtelen soha nem vált még ilyen világosan el egymástól, mint ebben a könyvben. Szükségtelen a szeretet kifejezése, szükségtelen a beszéd. Takarékosság, az szükséges. Takarékosság az étellel, takarékosság az energiával, az élettel. Csak a gyerek engedhet meg magának néha kíváncsiságot, vágyat érzelmeket.  De szigorúan csak a szükség engedte keretek között.

Hideg, szürke, nedves, éhes - szavak, melyekkel a könyv jellemezhető. És mégis, talán sosem olvastam ennél emberségesebb történetet.

Már a borítónak gyanút kellett volna keltenie bennem. Mégis micsoda dolog, ha a könyvet, a jobb fogyás érdekében, a filmből vett képekkel díszítik? Julia Roberts, amint fagyis kanalat nyal, vagy éppen Javier Bardemmel készül csókolózni. Na ja, talán ez utóbbi kép - vele én is szívesen csókolóznék -, no meg a cím lehetett az oka, hogy megvettem a könyvet.
Ilyen bevezető után csoda-e, ha azt írom le: nem tetszett. Sajnálom, de egyáltalán nem.

A sztori szerint a regény egy spirituális utazás, melyben a szerzővel együtt megtanulhatjuk, hogy mit jelent megismerni, megszeretni és ha kell, elengedni az embereket. A szörnyű válás, ami a szerzőt az útra indította, számomra egyáltalán nem tűnt szörnyűnek, sőt még a közelébe sem ért annak, amit én szörnyűnek neveznék. Nem kétlem, hogy a szerző borzalmasként élte meg, de akkor nem ártott volna ezt kicsit érzékeltetni is az olvasókkal. De ezen még túl teszem magam, mindegy is, hogy mi indította útnak a szerzőt, a lényeg, hogy utazik.

Első állomás Olaszország.  ""Mondd, ahogy eszed." Harminchat mese a gyönyör kereséséről."-áll a fejezetek előtt. Főszerepben az ízek és a csodálatos nyelv. Imádom amikor Olaszországról ír valaki. Látom magam előtt a tájakat, hallom az embereket, érzem az illatokat és az ízeket. De ebből a fejezetből csak ez a varázslat hiányzik, sokkal inkább hasonlít valami felsorolás jellegű leírásra, még egy útikönyvből is több érzelem árad. Lehet, hogy a szerző megtalálta a keresett gyönyört, de én, az olvasó, sajnos nem.

Következő állomás India, harminchat mese az áhítatra való törekvésről.
Míg az olasz fejezettől azt vártam, hogy felkorbácsolja érzékeimet, úgy Indiától a csendes varázslatot reméltem. Ha már áhítatra törekvés...

Az Indonéziai fejezet - harminchat mese az egyensúlyra való törekvésről - viszont tetszett. Elájulva nem voltam tőle, de tetszett. Talán azért, mert abban két másik alak is megjelent, két másik szereplőnek is arca lett, karaktere, míg az előző fejezetekben még azt sem ismerhettük meg, akiről a szerző azt írta, nagy hatással volt rá. 
Ebből a fejezetből én is azt éreztem, hogy a szerző egyensúlyba került. Ez a fejezet végre már nem csak róla, írhatnám, nem csak a "nyafogásáról" szól, hanem a körülötte lévő világról is. Ez, a szélesebb perspektíva jót tesz a fejezetnek.

És, hogy ilyen vélemény után megnézem-e a filmet? Naná! Ha másért nem, hát Indonéziáért.

Ha mindig utáltad a hangyákat, de küzdenél az érzés ellen, akkor ez a könyv neked íródott! Akkor is neked szól a, ha nincs időd olvasásra, bíbelődésre bonyolult szövegekkel és ha mégis elszánod magad egy könyvre akkor gyorsan, könnyen, különösebb gondolkodás nélkül akarsz boldogulni!
David Safier Pocsék karmája könnyen olvasható és szórakoztató, két tulajdonság, amit igazán nem érdemes lebecsülni.

Sokan gondolhatják, hogy nincs nap annál jobban elrontva mint ha egy orosz űrállomásról levált roncs esik az ember fejére, de rosszul gondolják. Egy ilyen napot az csak igazán elrontani ha kiderül, mégis van újjászületés mégpedig egy hangya testében. Majd újra és újra egy hangya testében. Mert egyáltalán nem egyszerű dolog beteljesíteni a karmikus feladatot, hogy aztán az újjászületés magasabb rangú lényként történjen meg. Néha pedig abban sincs köszönet, ha visszajut a lény az emberi szintre, de erről már meséljen a könyv ne én.

"Pasi által írt csajos könyv"- áll a hátlapon és ez így is van. Az író pasi, a főszereplő nő, a történet egyes szám első személyben van elbeszélve, de azért mégis sikerül becsempészni a könyvbe egy pasit és az ő, szintén személyes hangnemben elmesélt, meglátásait. Nem is akármilyen pasit, hanem személyesen Casanovát. Az ő sorsán keresztül tudjuk meg, hogy a hódításról semmilyen formában, semmilyen testbe zárva nem lehet leszokni, mint ahogyan egy nő hangyaként is legalább a csápjaiért aggódik, ha már a frizurájára nincs gondja.

Németországban 1 millió példányban fogyott a Pocsék karma című könyv és az sem véletlen, hogy már több mint 10 nyelvre lefordították.

David Safier: Pocsék karma. 
Kiadta az Ulpius-ház, fordította Kosztolánczi Krisztina.

Ejszakai orseg es folytatasai by Szergej Lukjanyenko.

Eloszor a filmmel talalkoztam. A trailerrel. Nemnemsoha! - intett ovatossagra joizlesem es ez meg most is igy van. Szaltoval ugrato Ural... Ilyen allat pedig nincs. Tudom, tudom, csillagrombolok sincsenek, de fizika, az van.

Aztan volt baratom ajanlotta a konyveket. Miert ne, Warhammer 40k-t is ajanlott, aztan siman abba tudtam hagyni, mikor a szarindikator mutatoja a voros zonaba vandorolt. Ezt is abba tudom hagyni, ha ugy adodik. Es bazzeg, ugy adodott. Es megse hagytam abba. Mert jo volt a tortenet, csak a nyelvezet... Kiragadott pelda kovetkezik, ilyenektol hemzseg az egesz. Egy tobbszaz eves magus, a Feny rendorsegenek moszkvai vezetoje nem, ismetlem, NEM mondja azt, hogy vampircsaj, mert ez ugy odaver a hangulatnak, hogy a fal adja a masikat. Megkerdezte az egyik epuletkarbantarto srac, mikor meglatta az asztalomon, hogy milyen, mert gondolkodik rajta, hogy elolvassa. "New Moon  fiuknak."

Kibirtam valahogy, a tortenet kelloen zavaros fordulatokban gazdag, bar van egy sanda gyanum, hogy ha visszaolvasnam annak ismereteben, mi is tortent valojaban, akkor logikatlan lenne, de ez nem Nobel-varomanyos konyv, tartsuk eszben.

Konyveket irtam a masodik bekezdes elso mondataban. Mert elvileg tetralogia a szentem. Eddig az elso harom volt meg. Es eddig az elsorol irtam. Fontos ezt hangsulyozni. Mert a masodik es a harmadik nem olyan, mint az elso. Mar van hangulata is. Annyira van, hogy a masodikat olvasva felhivtam volt baratomat, ugyan mar nezze meg, nem lehetseges-e, hogy az elsot mas forditotta, mert az keptelenseg, hogy egy bena iro igy megtanuljon irni ket kotet kozt. Es helyes volt a sejtesem. Eddig a Hobbit volt az, ahol ereztem, hogy egy rossz fordito hogy el tudja rontani az eredetit, de ott legalabb valami mas jot hozott ki belole. A jo fantasy-bol jo mese lett. Itt a jo fantasy-bol szar fantasy. Vagy a masodik fordito volt nagyon ugyes, es o csinalt az eredetileg szar fantasy-bol jo fantasy-t. Nem lenne rossz tudni oroszul - nem csak annyit, hogy blincsiki v sztvaragom - akkor ellenorizhetnem.

A masodik es a harmadik igazan fantasztikus olvasmany, nem egy Erik a gyumolcs, de azt nyujtja, amit nyujtania kell: szorakozast. A masodik kotet elso sztorija szemelyes kedvencem, egy paranyi mozzanat a nagy cselekmenyben, akcio szinte semmi, de a vege dramai, nem trefalok, tenyleg.

Igy aztan ket okbol is tudom ajanlani az Orsegeket. Eloszor is jo konyvek. Nincs bennuk ugrato Ural. Kamaz sem.

A kettes szamu ok az elmeny amit annak a felismerese nyujt, hogy mennyit szamit a fordito.

Van meg egy ok. A fohos a harmadik konyv vegefele ezt mondja: - Boldogsagot mindenkinek, ingyen? Es hogy senkit ne erjen serelem? A fordito rengeteg, szamunkra nem ertelmezheto utalast, helyszint labjegyzetben magyaraz, ami jo. Ezt nem, pedig ez annyira ut, mint amikor a mokus a mar nem emlekszem milyen cimu rajzfilmben haldoklott es azt mondta: Rosebud.

Ez mar harom ok. ...fear, and surprise, and ruthless efficiency... and an almost fanatical devotion to the Pope...

Az Impulser Egészségnapon résztvevők véleménye:

„Új dolgokat hallottam az egészségnapon. Kár, hogy nem korábban vettem részt, mert lett volna kit megmenteni a családomban. Eleve az, hogy nem szenvedés árán gyógyul az ember, ez elgondolkodtató. Nem feltétlen kell kés alá feküdni, nem kellemetlen a mágnesterápia, ki tudtam próbálni a rendezvényen.”

„Nagyon-nagyon tetszett az Egészségnap előadás, voltam már pár hasonlón, de ennyire egyik sem volt tartalmas. Az előadó szuper volt, jó volt a hangulat. Nagyon tetszik nekem, amit az Impulser csinál, odafigyel az egészségünkre.”

www.impulser.hu

Előbb, utóbb rám is hatnak az őrületek, begyűrűzik hozzám is a divat és kezembe veszem én is az aktuális, vagy már nem annyira aktuális, de még nem teljesen lefutott divatnak megfelelő könyvet. Különösen, ha valaki, akit személyesen is ismerek ajánlja. Így jártam az Alkonyattal is. Hónapokig álltam ellen, néztem egyhe megvetéssel a metrókban egyre szaporodó, vámpíros könyveket hírdető plakátokat. Azt gondoltam, sosem veszem kezembe egyik kiplakátolt könyvet sem. Aztán valaki azt mondta, olvassam el. Én pedig megtettem.

Nem vágytam, nem számítottam semmi másra, csak egy szórakoztató, ám kissé hosszú olvasmányra. Ehelyett átrághattam magam egy nagyon hosszú és csöppet sem szórakoztató könyvön. Csak a becsület vitt tovább, a ki nem mondott fogadalom, hogy könyvet félbe nem hagyok. Most, hogy már túl vagyok rajta a csodálkozás érzése a legerősebb bennem: ugyan mitől lesz valami világsiker, ami ennyire rossz?
Nem tudom honnan vettem az információt, de a könyvet annak tudatában olvastam ki, hogy az írója 17 éves. A mű színvonala alapján ebbéli hitem az utolsó mondatig, sőt még utána is megmaradt mindaddíg, míg utána nem néztem. Rá kellett ébrednem, hogy az írónő 30+ (35, ha jól emlékszem) volt a sorok papírra vetésekor. Ekkor kezdtem csodálkozni, mert azt értem, hogy egy 17 éves lány miért írja le minden oldalon kétszer, hogy a fiú annyira szép, ha ránéz akkor azonnal eláll a lélegzete, ha a közelében van, akkor zavarba jön és egyéb hasonló dolgok. Ha a szerző 17 éves, akkor azt is értem miért kell több száz oldalakat várni, míg elhangzik a kérdés, hogy hogyan lettek a vámpírok, míg megtörténik az első kézfogás, míg egyáltalán történik valami. A könyv több mint 500 oldal, igazán izgalmas rész jóval 400 után  jön először és tart talán vagy 50 oldalon át. Ráadásul ez az izgalmas rész nincs igazán kidolgozva. Az írónőt mintha ez érdekelte volna a legkevésbé. Egy pillanatig nem állítom, hogy ez a rész a jó része a könyvnek (mert olyan nincs neki), csak azt mondom, hogy ezeken az oldalakon volt bennem érdeklődés a történet után.

Valaki a környezetemben a Harry Potter őrülethez hasonlította a Twilight divatot. Nem tudom igaza van-e, csak azt tudom, hogy a Potter könyvek nekem izgalmat, élményt jelentettek. Az első elolvasása után akartam a többit, annyira, hogy az utolsónál még a magyar fordítást sem tudtam megvárni, angolul álltam neki a könyvnek.
Az Alkonyat esetében egyáltalán nem érzem a késztetést, hogy újabb darabjait olvassam el, az egyéb vámpíros könyvekkel szembeni ellenérzéseim sem változtak.
Ajánlani nem ajánlom a könyvet, de ha valakinek mégis tetszik, akkor csak rajta, tessék olvasni! Mert olvasni - bármit - jobb, mint nem olvasni. Sokkal jobb!